Ön hogyan értelmezi az orvosi esküt?

Az orvosoknak - különösen azoknak, akik egy-egy osztály, részleg vagy intézmény irányításáért felelősek - manapság nap mint nap dönteniük kell, hogy az orvosi esküjük szerint cselekednek-e, vagy eleget tesznek az elsősorban a finanszírozási rendszerben testet öltő aktuális egészségpolitikai elvárásoknak.

2006. december 23. 08:10, szombat - Dr. Hanyecz Vince

Elvek és kényszerűség

Az eskü generációkkal ezelőtt talán még adhatott valódi iránymutatást a gyógyítóknak, ám a mai technicizálódott, specializálódott és bürokratizálódott világban a gyógyítás szinonimájává az "utalványozás" emelkedett, amelyet pedig rendeletek és ukázok szabályoznak, nem az erkölcs. Az önzetlen segítésnek ma már alig, néhány éven belül pedig egyáltalán nem lesznek meg az intézményi lehetőségei. Teljesen eltűnőben van a társadalmi szolidaritás, az elesettek, a kiszolgáltatottak, az önhibájukon kívül nyomorúságos élethelyzetbe kerültek segítése. A szomorú tendencia különösen érzékenyen érinti a pszichiátriát, hiszen ezt a tudományterületet minden időben a társadalmi szolidaritás hagyta életben, s engedett áldozni a fejlesztésére.
Miként a betegeket, úgy a betegellátást is két részre oszthatjuk: elit- és tömegellátásra. Az elitellátás kereteiben még fellelhető a hippokratészi elvek mindennapos érvényesülése: azok megvalósulásához ugyanis a jómódú betegek hozzájárulnak a pénzükkel, így mintegy szolgáltatásként ki is követelik elvárásaik teljesülését. A tömegellátásban viszont egyre kevésbé érvényesülhetnek ezek az elvek, hiszen az osztályokon fekvő betegek érdeke gyakran ellentétes az intézmény gazdasági és hatékonyságbeli érdekeivel.
A csapdahelyzet abból ered, hogy az adott intézmény gazdálkodási érdeke sem önérdek, hiszen ha ezt figyelmen kívül hagyják, más betegek érdekei sérülnek. Ha ugyanis egy osztályon, netán egy egész kórházban vagy klinikán szigorúan követnék az ott dolgozó orvosok az általuk letett eskü szövegét, akkor néhány nap alatt "kifinanszíroznák maguk alól" a részleget, majd az intézményt, s az elveikkel és a betegeikkel együtt mehetnének az utcára.

PROF. DR. SZŰCS ATTILA
pszichiáter, leköszönő osztályvezető főorvos, Kecskemét

Külső korlátok és belső felelősség

Amikor a húszas évei elején járó orvostanhallgató a bioetika kollokviumra, majd az orvosi esküjére készül, akkor még könnyebben megvalósíthatónak gondolja az abban fogadott kitételeket. Később, a mindennapokban szembesül azzal, hogy bizony az eskü egy-egy félmondatának való megfelelés is kihívást okozhat, ha az ember komolyan gondolja, amire feltette az életét, s amit megfogadott.
Jó példa erre az orvosi titoktartás követelménye, amely nemcsak a mai, csapatmunkára építkező gyógyítási gyakorlat miatt értelmeződött át, hanem a jogszabályi környezet is folyamatosan átértékeli a titokkörbe tartozó információkat. A titoktartási fogadalmat feszegetik például a finanszírozó adatszolgáltatásra vonatkozó elvárásai: a mai számítógépes rendszerben a szakorvosok - s immáron a háziorvosok is - valószínűleg több adatot adnak ki pácienseikről, mint amennyit jóérzéssel megtennének akkor, ha függetleníthetnék magukat az intézményrendszertől, amelyben dolgoznak. Ugyanakkor: ha ma ennek az elvárásnak valaki ellenszegülne, azzal nem szolgálná a betegei javát, hiszen osztálya elesne a finanszírozástól, csorbulna pácienseinek az ellátáshoz való joga - ezzel pedig esküjének a titoktartásnál is fontosabb kitételét szegné meg az orvos.
Az ókori esküszöveg áttételesen kitért az öngyilkosság segítésének tilalmára, amely úgyszintén aktuális kérdés két és fél évezred távlatából is akkor, amikor időről időre fellángolnak a viták a paszszív és az aktív eutanáziáról.
Az orvostudományban az ágazat szereplői és a gyógyító intézmények egymás közötti érdekharcaiban ugyancsak nem könnyű megfelelni annak a kívánalomnak, hogy az orvos diplomája, majd szakvizsgája megszerzése után is megfelelő tisztelettel és hálával viseltessen tanítómesterei iránt. Ugyanakkor talán éppen ez a kérdéskör világít rá leginkább arra, hogy megfelelő hozzáállással, emberi tartással, a személyes kapcsolatok ápolásával az esetleges intézményi konfliktusok ellenére is eleget lehet - és kell - tenni az erkölcsi elvárásoknak.
Mindig voltak és lesznek olyan korlátok, amelyek keretet szabtak, szabnak a gyógyításnak, az orvosok egymás közötti kapcsolatainak. A külső tényezők ugyanakkor nem mentenek fel senkit az alól a kötelezettség alól, hogy esküjének szellemiségét szem előtt tartva, mások munkáját is elismerve, tisztességgel dolgozzon betegeiért.

DR. VÉGH ÉVA
klinikai onkológus, Szent László Kórház, Budapest

Idézet a könyvjelzőn

Eskünk szellemiségének - még inkább szövegének - a betartása a következő években sokkal több kihívást és dilemmát okoz majd, mint eddig. Gondoljunk csak a betegekkel való egyenlő bánásmód elvére: miként valósulhat ez meg akkor, ha vizsgálnunk kell az ellátás jogosultságát?
Nem tudok elképzelni olyan orvost, aki függetlenül betege fizetőképességétől - vagy fizetési hajlandóságától - ne látná el a páciensét akkor, amikor segítségért fordul hozzá. Más kérdés: a saját munkámat adhatom ingyen, ám onnantól kezdve, hogy a betegnek beutalót kell adnom vagy gyógyszert kell felírnom, már nem függetleníthetem magam attól, hogy az illető befizette-e a tőle elvárt módon a járulékait. Orvosi esküm szerint nem kellene foglalkoznom ezzel, hiszen hivatásom alapja, hogy rászoruló embertársamat tudásommal segítsem abban, amiben tudom.
Mindemellett nem lehet a külső körülményekkel felmenteni magunkat az alól, amit eskünkben vállaltunk. Vegyük például az egyenlő bánásmód követelményét: esélyegyenlőség a történelem során soha nem létezett - a felvetés mindig is illuzórikus marad, hiszen az emberek nem egyformák, lehetőségeik és korlátaik is eltérőek. Ugyanakkor rajtunk múlik, hogy miként szólunk egy pácienshez, mit éreztetünk vele. A betegek döntő többsége tájékozatlan a terápiákat illetően, ezért szubjektív módon, leginkább az orvosok és az ápolók vele szemben tanúsított magatartásából szűri le azt, hogy milyen ellátásban részesült. Az egyenlő bánásmód elve ebben az esetben nem pénzkérdés.
Negyedéves orvostanhallgatóknak tanítok orvosi kommunikációt. Azt tapasztalom: hivatásukra készülve még nem érzik a súlyát annak, hogy mit vállalnak fel. Ha a pályán maradnak, meg fogják tapasztalni ők is: azt vállalják, hogy a nap 24 órájában orvosok lesznek, függetlenül mindenféle munkaidő-direktívától. Az orvos nemcsak a munkahelyén, hanem baráti társaságban vagy szabadságát töltve is orvos, ennek tudatában kell élnie, tetteiért és szavaiért felelősséget vállalnia. Ezzel tapasztalatok híján nem lehetnek tisztában a fiatalok akkor, amikor az egyetemet befejezve leteszik egész életre szóló esküjüket.
Az eskü nemcsak kötelezettség: abból erőt is lehet meríteni. Kezdő orvosként évekig használtam egy könyvjelzőt, amelyen az eskü egyik mondata állt: akkor megtapasztaltam, hogy a mindennapi gondok közepette nem árt olykor újraolvasni fogadalmunkat, hogy időről időre felidézzük magunkban azt, miért is választottuk hivatásunkat.

DR. KAIZER ZSUZSANNA
háziorvos, Tiszasziget

A gyógyítás sosem volt idilli

Hippokratész esküjének mai korra adaptált változata ugyanúgy eligazítást ad a mindennapokra, mint évezredekkel ezelőtt: a betegek érdekeinek mindenekfeletti képviselete vagy az elődök tisztelete olyan örök érvényű erkölcsi imperatívuszok, amelyektől a felgyorsult világ orvosai sem függetleníthetik magukat, dolgozzanak bármelyik szakterületen is.
Sokkal nehezebb a helyzet akkor, ha az orvosi eskünknek nem a szellemiségét, hanem konkrét tartalmát vesszük górcső alá. Az egyik leginkább kritikus és számos etikai kérdést felvető kérdés a titoktartás követelménye. Miközben egyéni szinten valamennyi embernek jogos elvárása, hogy a betegségéről, egészségi állapotáról szóló információkat a lehető leggondosabban kezeljék és őrizzék az arra hivatottak, össztársadalmi szinten mégis gyakran fogalmazódik meg olyan elvárás, amely ennek az egyéni igénynek a semmibevételét várja el az orvosoktól. Elismerem, hogy a közélet szereplőinek el kell tűrniük az irántuk való átlagosnál nagyobb érdeklődést is, ám nem értek egyet azzal, amikor egy-egy ismert vagy szerencsétlenül járt ember egészségi állapotára közérdekű információként tekintenek, mintha az orvosnak vagy a családtagoknak arról kötelességük lenne a kívülállók számára is felvilágosítást adni.
Eskünk alaptétele az is, hogy minden esetben a beteg javulását kell előtérbe helyeznünk és szolgálnunk. Emellett ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy vannak külső korlátok, amelyek túllépnek a gyakorló orvos kompetenciáján. A gyógyítók nem függetleníthetik magukat attól a társadalmi és intézményi közegtől, amelyben dolgoznak: tudomásul kell venniük annak lehetőségeit és korlátait. Természetesen minden szakterületen mindig adódnak olyan eljárások, módszerek, újítások, amelyekről úgy véljük, hogy azzal jobban szolgálhatnánk betegeink gyógyulását, ám nem szabad hamis filantróp álláspontra helyezkedve elrugaszkodni a realitásoktól. Hippokratész idejében sem volt mindenki számára idilli a gyógyítás és a gyógyulás. A történelem során a lehetőségeket mindig behatárolták azok a feltételek és elvárások, amelyek között az orvosoknak gyakorolniuk kellett hivatásukat - ám a realitások felelősségteljes elfogadása miatt nem lehet senkit azzal vádolni, hogy méltatlanná válna esküjéhez.

DR. SOMFAY ATTILA
tanszékvezető, SZTE, ÁOK
Tüdőgyógyászati Tanszék, Deszk

Csapdában az orvostársadalom

Az orvosi eskü nemcsak kötelező, adminisztratív része az orvossá válásnak, hanem olyan erkölcsi vállalás, amihez az ember egész életén át tartja magát. Szüleim annak idején azzal indítottak el a pályámon: jó, hogy orvos lettél, fiam, mert ahogyan segítségre szoruló beteg ember mindig lesz, úgy rád is szükség lesz. Emlékszem: az egyetem végén, az eskütétel előtt büszke voltam arra, hogy az emberek javára lehetek - ez a meggyőződésem azonban évről évre halványul.
Betegeinket próbáljuk a legjobb tudásunk szerint kezelni, ám amikor megfojt a volumenkorlát, bizonytalanságot gerjeszt a várható ágyleépítés, amikor az adószigorítások és az áremelkedések miatt évről évre csökken a reálbérünk, akkor azt kell, hogy mondjam: egyre borúlátóbb vagyok. Pesszimizmusomat növeli, hogy a gyógyítás helyett csaknem minden nap viaskodni kell a menedzsmenttel a gyógyszerkeretről, a beszerzési nehézségekről. Az orvosok jelentős részének energiáját ma nem a gyógyítás szívja el, hanem az igyekezet, hogy amíg lehet, fenntartsák osztályuk működőképességét. A nehézségek pedig fokozódnak, hiszen az újabb ágyszámcsökkentésektől nem lesz kevesebb beteg, legfeljebb az eddigieknél is kevesebb idő és energia jut majd rájuk, így az orvosok a külső korlátok miatt egyre kevésbé tudják teljesíteni azt, amit az esküjükben vállaltak.
Az orvostársadalom csapdában van: mi a gyógyításhoz értünk, semmi máshoz. Ez pedig egy igen helyhez kötött tevékenység, intenzív beteget ellátni csak kórházi körülmények között lehet. Másik intézménybe nehézkes átmenni, ráadásul lényegesen másra ott sem számíthatnak az orvosok, mint aktuális munkahelyükön, hiszen máshol is ugyanazokkal a gondokkal küzdenek. Külföldre ugyan mehetnénk, ám a családos negyvenesek-ötvenesek számára ez már nem valódi alternatíva.
Talán a mi generációnk az utolsó, amelynél a döntéshozók vissza tudnak élni az eskünkkel, azzal, hogy munkánkat és betegeinket tartjuk a legfontosabbnak, s emiatt mindent elviselünk, eltűrünk. A frissen végzett, nyelveket beszélő, mobil pályakezdők már nem sokat vacillálnak: leteszik az esküt, majd külföldre mennek, vagy otthagyják az orvosi pályát.

DR. BÓNA ATTILA
kardiológus, intenzív terápiás főorvos, Réthy Pál Kórház, Békéscsaba

Ateista eskütétel

A végző orvostanhallgatók által letett esküt nem nevezhetjük hippokratészi eskünek: az eredeti ókori szöveg például még elutasít mindenfajta sebészeti beavatkozást, ami ma már elképzelhetetlen és értelmetlen vállalás volna. Ugyanakkor ma is el lehet gondolkodni: mennyire szabad beavatkozni az élő szervezetek működésébe? Természetesen nem a mindennapi invazív (pl. sebészeti) eljárásokra gondolok. Úgy látom, ma a génsebészet az a határterület, amely a legtöbb etikai kérdést veti fel a tudományban. Meddig manipulálhatóak a gének a "beteg legfőbb érdekére" való hivatkozással, s mikor csúszik ki a gyógyító kézből mindennek a kontrollja úgy, hogy azzal nemhogy a betegek javát, de akár a még egészségesek tömeges veszélyeztetését is előidézheti?
A beteg érdekét a gyakorló orvosoknak sem könnyű a mindennapokban képviselni, mivel a gazdasági kötöttségek ezt rendre megakadályozzák. Milyen orvoslás az, amikor a pácienshez intézendő első kérdés úgy hangzik: "Kedves asszonyom, fizeti ön az egészségbiztosítási járulékát?" Egyikőnk sem az állami gyógyszerkassza érdekeinek védelmére esküdött fel, a mindennapokban a jog szerint mégis ezt kell védenünk - idehaza is, külföldön is.
A régi idők orvoslásában mindent körbelengett a titokzatosság, magának a gyógyításnak is megvolt a maga misztikuma. Mára gyakorlatilag megszűnt az orvosi titoktartás: az élet különféle területeiről érkező híradásokból csaknem mindennap bizonyítékát kapjuk annak, hogy a számítógépes rendszerekben tárolt adatokhoz csak az nem fér hozzá, aki nem akar. Az informatika mellett az orvosi titoktartás másik nagy korlátja a megnövekedett nyilvánosság: egy-egy értesülés nyomán esetenként újságírók hada bombáz egy-egy intézményt vagy orvost, hogy tájékoztatást kapjon valamelyik páciens állapotáról, és zárójelentéseket kiveséző műhibaperek tucatjait tárgyalják nyílt tárgyalásokon a bíróságok. Az eskü legmarkánsabb változását talán az adja, hogy a mai orvosok egyfajta ateista esküt tesznek. Hippokratész a maga idejében még vallási fogadalmat tett, hiszen a szent hivatása felett őrködő istenei előtt esküdött arra, hogy mindig betegei javát szolgálja és megőrzi titkaikat. Kinek is ígérik meg ezt a ma orvosai? Hiszen az esküben sem Istenről, sem magasabb hatalmakról, de még csak "anyám életéről" sem esik egyetlen szó sem.

DR. SZABÓ LÁSZLÓ,
Nagy-Britanniában dolgozó szegedi háziorvos

Érvek és ellenérvek

1989-ben tettem le orvosi eskümet, nem sokkal azt követően, hogy a rendszerváltás nyomán sebtében újraszövegezték azt, így az én évfolyamom már nem a szocialista erkölcsre esküdött fel. Az orvosi eskü szerepe ugyanakkor nemcsak a rendszerváltás miatt, s nemcsak hazánkban alakult át az utóbbi időszakban: amíg évszázadokkal ezelőtt az íratlan és az írott etikai szabályok voltak a kizárólagos szabályozói a gyógyításnak, mára az orvoslást szinte beláthatatlan mennyiségű joganyag bástyázza körbe az egész világon, így Magyarországon is. Nemzetközi deklarációk és az azok nyomán megszületett hazai törvények, rendeletek és határozatok tömkelege szabályozza, hogy az orvosoknak milyen elvárások és kötelezettségek mentén kell gyakorolniuk hivatásukat.
A joganyag mennyiségének hatványozódása ellenére úgy látom: az orvosi eskü létjogosultsága semmit sem változott, s az orvosi hivatás küldetésének megfogalmazásában nem csökkent a jelentősége. Ugyanakkor a töretlen tudományos fejlődés, s a változó körülményekhez lassan alkalmazkodó egészségügyi rendszer közötti rés, az orvosilag lehetséges és az intézményesen finanszírozható közötti olló egyre inkább kiszélesedik, ebben a környezetben ezért talán minden korábbinál nagyobb a súlyuk az etikai kérdéseknek. Az orvosoktól egyre gyakrabban várják el, hogy döntsenek olyan nem orvosi ügyekben is, amelyekben nincs mindig egyértelmű jogszabály, hanem csak az etikai megfontolások adhatnak eligazítást.
Az egyetemen orvostanhallgatóknak etikát tanítok. Nem kódexetikát tanítunk, tehát nem leírt deklarációk lexikális ismeretét várjuk el a hallgatóktól - az orvosi eskü szövege például nincs is benne az általunk használt tankönyvben. Az etika oktatása nem az ideális, tehát a mindennapos gyakorlatban gyakran akadályokba ütköző, ezáltal csak a tankönyvekben létező magatartást tanítja meg, hanem gondolkodni tanít arról, milyen érveket és ellenérveket kell mérlegelni, amikor egy orvos döntési helyzetbe kerül.

DR. DÓSA ÁGNES
orvos-jogász, MTA Jogtudományi Intézet,


ÖSSZEÁLLÍTOTTA: B. PAPP LÁSZLÓ
Forrás: Medical Tribune

IV . évfolyam, 25. szám (2006. december. 21.)


WebDoki  http://www.webdoki.hu/cikk.php?cid=35006


« vissza

Időpont foglalás

 

Időpont foglalás ›
A foglaláshoz regisztráció szükséges.
Regisztráció ›
Ha már regisztrált, az oldal tetején található link segítségével beléphet.
Az orvos válaszol
Tegye fel kérdését - írásban válaszolunk Önnek Kérdezzen Ön is! ›
Mennyire tetszenek Önnek a megújult Citymed oldalak?