Citymed orvosi portál

Kép: Tettamanti Béla

Hogy a népszavazás abszurd és értelmetlen, erõs állítás, és sokan minden bizonnyal nem értenek egyet vele. Ezért megpróbálom most részletesebben kifejteni. Elõször is, az emberek többsége nem tudja, hogy mire szavaz. Érdekes beszélgetéseket folytattam a tandíj heves ellenzõivel - én, aki egyébként nem vagyok ennek a tandíjkonstrukciónak a feltétlen híve, viszont feltétlen híve vagyok az értelmes, õszinte és indulatmentes beszédnek. A tandíj egyik ellenzõje például azt mondja nekem, micsoda ostobaság, hogy a diplomások jobban keresnek, ugyan mennyit keres majd egy történelem szakos tanár vagy egy kommunikáció szakos diplomás, aki végül a jó kommunikációs készségével eladó lesz egy elegánsabb boltban. A válasz erre az, hogy természetesen keveset - de a tandíj bevezetése ellen éppenséggel nem érv, hogy túltermelés van diplomásokból, így az egyetemi színvonal is esik, és a diploma értéke is kicsi. Ha szigorúan vesszük, ez igen jó érv a tandíj bevezetése mellett: így ugyanis jobban megfontolja egy diák, milyen szakot választ, kiköveteli a minõségi oktatást, ha pedig valamivel kevesebb diplomás végez egy adott szakon, akkor várhatóan több lesz a fizetésük is, hiszen hiány lesz a szaktudásukból. Mások, egyetemisták, úgy érzik, hogy a tandíj igazságtalan sarc, hiszen mindeddig ingyen volt az oktatás. Csakhogy az egyetemisták közel fele nem ingyen, hanem költségtérítéses rendszerben tanul: többet fizetnek most, mint a feltételezett tandíj összege, és hiába tanulnak jól, nem kaphatnak felmentést a költségtérítés alól. A tandíj nem azért kelt ellenállást sokakban, mert átgondolták a mellette és ellene szóló érveket. Az ellenállás homályos felháborodás formájában kavarog, és éppenséggel megakadályozza, hogy racionálisan gondolkodjunk és racionálisan érveljünk - akár a tandíj ellen.

A vizitdíj esete sem sokkal különb. A Fidesz által indított "A jó válasz" címû kampányhonlapot nézegetem: itt kérdéseket tesznek fel, amelyek orientálnák az embert a "helyes" válasz felé. Egy kampányhonlaptól az ember nem vár kiegyensúlyozott tájékoztatást, ezért nem hánytorgatom fel, hogy mennyire manipulatív módon állították össze a kvízt. De a honlap arra vall, hogy még a Fidesz kampánystratégái sem gondolkodnak azon, mik is a problémák Magyarországon, és hogyan lehetne õket megoldani. Vagy ha gondolkodnak, ezt nem osztják meg a polgárokkal. Itt van mindjárt a második kvízkérdés - "A Semmelweis Egyetem (....) kutatása szerint a szakorvosjelöltek hány százaléka kíván a szakvizsgát követõen külföldön dolgozni?" - A helyes válasz: 66 százalék. Ha az orvosegyetemeinken végzettek majd háromnegyede külföldön kamatoztatja majd a tudását, az nagyon szomorú a magyar egészségügyre nézve, de semmiképpen nem jó érv a tandíj ellen. Hiszen az adófizetõ magyarok, akik fenntartják az ingyenes orvosoktatást, nem részesednek majd áldásaiból. És vajon jó érv-e a vizitdíj ellen? A vizitdíj az orvosok bevétele, tehát éppenséggel arra ösztönözné õket, hogy maradjanak itthon, ha itthon is eleget tudnak keresni. A mellbevágó szám nyomán azt a problémát kéne megoldanunk, mitõl fog az egészségügyi ellátás olyan jól mûködni, hogy a jelenlegi magas tb-járulékok növelése nélkül - hiszen mindenki, a Fidesz szerint is inkább csökkenteni, mint növelni kéne a járulékot - több pénz jusson az orvosoknak. A megoldás nyilván az, ha az egészségügy hatékonyabban, pazarlás nélkül mûködik. A Fidesz saját kampánykérdése tehát éppenséggel érv az egészségügy reformja (valamilyen, a hatékonyságot növelõ reformja) mellett.

Ugyan, mondja a kedves olvasó, mit vacakolok én itt érvekkel, amikor mindenki tudja, hogy a népszavazás a kormány elleni szavazás, és kész. De éppen ez az én problémám. Képzeljük el, hogy ezentúl a mindenkori ellenzék mindig az utcára megy, népszavazásokat indít, kivonul a parlamentbõl, és minden más módon erõs nyomás alá helyezi a mindenkori kormányt Magyarországon, és ha fel tudja szítani a népharagot, akkor bevisz egy ütést. Egy ilyen demokrácia mûködésképtelen: a kormány azért van, hogy kormányozza az országot, megoldási javaslatokat adjon, és hatékonyan megoldjon problémákat. Ha nem hagyjuk a kormányt kormányozni, abból - azon az örvendetes tényen túl, hogy a kormány legalább rosszul érzi magát - az következik, hogy az ország nem halad elõre, nem születnek javaslatok és megoldások, kapkodás és pánik lesz úrrá a politikai eliten, mi pedig teljesen elbizonytalanodunk abban, tulajdonképpen kell-e nekünk a parlamenti demokrácia.

Ugyan, ugyan! - mondja erre fideszes barátom. "Te is tudod, hogy nem általában minden kormányt akarunk megbuktatni, hanem csakis ezt a konkrét kormányt, mivel a választási kampányban nem mondott igazat!" Nem vitatom, hogy a kormány nem mondott igazat a kampányban (ahogy az ellenzék sem mondott igazat), és ezt annak idején, 2006 márciusában, éppen ezeken a hasábokon, éppen a fenti cím alatt szóvá is tettem. Igen, meggyõzõdésem, hogy komoly reformokat nem lehet társadalmi támogatás nélkül végrehajtani, és egyáltalán nem tetszik, ha a kampányban rózsaszín (vagy narancssárga) lufikkal hülyítenek minket. "De gondold meg, mondom neki, ti már 2002-ben is azt mondtátok, hogy az MSZP elcsalta a választást - pedig akkor Medgyessy nem hazudott, olyannyira nem hazudott, miközben szorongattátok a »gázáremelés lesz!« suttogópropagandával, hogy ijedtében bevezette a gázár-kompenzációt, valamint majdnem duplájára emelte a diplomások (például az orvosok és a tanárok) bérét. Lett is ebbõl költségvetési hiány. Sõt, úgy látom - folytatom -, hogy most már elõre aggódtok azon, talán nem lesz meg a hárommillió igen szavazat, tehát már elõre mondjátok, hogy a kormány el fogja csalni a népszavazást - pedig, még ha igaz is, hogy idõnként néhány száz vagy akár néhány ezer roma szavazatot megvásárolnak pártok (nem tudom, így van-e, de elég szomorú a magyar valóság ahhoz, hogy elhiggyem), akkor sem állíthatjátok, hogy magyarok millióinak szavazatát vásárolta meg valaki akár 2002-ben, akár 2006-ban, akár 2008-ban. Ez ugyanis a magyar választók arculcsapása."

Mirõl szól tehát ez a népszavazás? A demokráciánk rettenetes állapotáról. A kormány úgy próbált eddig kormányozni, hogy nem akarta és nem tudta megnyerni a szavazók jelentõs tömegeit a reformjaihoz. Az ellenzék mindent elkövetett, hogy megbuktassa a kormányt, és ezért láthatólag semmi nem volt drága: az sem, hogy a népszavazás intézményét rövid távú pártpolitikai célokra használják, az sem, hogy az ország hatékony, problémamegoldó kormányzás hiányában elindul a lejtõn.

Ha ma népszavazásra volna szükség, arról kellene szavaznunk - és nem hiszem, hanem tudom, hogy az emberek nagy többsége errõl akarna véleményt mondani -, hogy milyen minõségû politikai elitet szeretnénk. Olyat, amelyik tisztes fizetést kap, nem korrupt, és nem szegi meg a törvényeket. Olyat, amelyik nem veri át a választóit, és nem eteti meg õket demagóg ostobaságokkal. Olyat, amelyik az ország érdekében egyeztet az ellenféllel, ha erre van szükség. Olyat, amelyik, ha õszintén gondolja, hogy az országért kormányoz, tudja azt is, hogy nem lehet az országért kormányozni az ország ellenében. Olyat, amelyik el tudja ismerni a hibáit, mert ezzel tartozik nekünk. Olyat, amelyik nem kapaszkodik a hatalomba, és nem tör a hatalomra azon az áron, hogy az ország közben tönkremegy és nemzetközi nevetség tárgyává válik.

A magyaroknak elegük van a politikai elitükbõl. A politikai elit azonban nem akarja, nem tudja meghallani ezt az elégedetlenséget. Azt hallom, hogy már a Parlamentben sem képesek civilizált módon érintkezni - kezet fogni, köszönni. Melyik szülõ tanítaná arra a gyerekét, hogy ha vitája van valakivel, azontúl annak ne köszönjön, mószerolja be, ahol tudja, terjesszen róla rémhíreket, és gáncsolja el, ha elfut elõtte? A politikai elitünk jelenleg azt a civilizációs szintet sem üti meg, amelyet gyermekeink többsége már az óvodában elsajátít. Nem fogadom el, hogy olyan elitünk van, amilyet megérdemlünk - amilyet kitermeltünk magunkból. A magyarok többsége képes együttmûködni egymással, képes elismerni, ha a vitapartnerének van éppen igaza, nem vesz igénybe minden eszközt ahhoz, hogy vitapartnerét vagy versenytársát leirtsa a színrõl, nem kelt fölöslegesen indulatokat, és keresi a megegyezést. Egy olyan embert, aki nem így viselkedik az üzleti életben - vagy akár egy társasház közösségében -, elõbb-utóbb kiveti magából a világa, nem veszik komolyan, nem adnak a szavára.

A politikai elit egyes tagjait sokkal nehezebb leváltani, a politikai elit egészét pedig rövid távon lehetetlen. De ha a civilek hangja megerõsödik, és az ország érdekében együtt követeljük - bármit gondoljunk is egyébként az élet nagy kérdéseirõl, a kormány intézkedéseirõl vagy akár a gazdaság fellendítésének helyes eszközeirõl -, hogy azok, akik az életünket befolyásoló döntéseket meghozzák, adják fel a harc mindenáron való kultiválását, az öncélú indulatok szítását, és tanulják meg az együttmûködõ versengés szabályait, akkor van rá esély, hogy egy jobb, mûködõképesebb, tisztességesebb és boldogabb országban éljünk.

Népszabadság • Babarczy Eszter • 2008. március 2.