Citymed orvosi portál

Bár külön-külön konszenzus van a reformok szükségességrõl, ám ahogy a folyamat közelít a megvalósításhoz, az ellenállás egyre erõteljesebben érzékelhetõ. Az okoról és következményekrõl kérdeztük Dr. Tistyán László szociológust, a FACT Alkalmazott Társadalomtudományi Kutatások Intézete kutatóját.

- A kérdés jóval bonyolultabb annál, hogy néhány mondatra leegyszerûsítsük, ám könnyû belátni, hogy egy adott társadalmon belül a rendelkezésre álló, elosztható javak mennyisége korlátozott, felhasználásának lehetõségei tetszõlegesen nem bõvíthetõek. Ezek a javak lehetnek vagyon, jövedelem, kulturális tõke, vagy esetünkben akár az egészségügyi ellátórendszer által biztosított szolgáltatások is.

Minden idõben kialakul a rendelkezésre álló javak elosztásának mechanizmusa, amelyet az érintett társadalmi, szakmai csoportok – kedvezményezettek, teherviselõk – „begyakorolnak", megszoknak, többé-kevésbé elfogadnak, tudomásul vesznek. Mivel egyetlen társadalmi rendszer, vagy elosztási mechanizmus sem örök, ezért elõbb-utóbb reformkényszer keletkezik.

Egy ilyen reformfolyamatnak szükségképpen számos olyan szereplõje van, aki úgy érzi, hogy az általa korábban még szokásszerûen elérhetõ javakat vagy teljes mértékben elviszik a reformok, vagy azokból a korábbinál jóval kisebb mértékben részesülhet. Erõsen leegyszerûsítve ez az általános oka annak, hogy minden korábbi mûködtetési elv, vagy gyakorlat megváltoztatása (reformálása) óhatatlanul érdeksérelmeket von maga után. A keletkezett (vagy vélt) érdeksérelmeket - éppen az eredményesebb érdekérvényesítés miatt - az érintettek pozíciójuk függvényében vagy erõsen eltúlozzák, vagy éppen ellenkezõleg, titkolni igyekeznek. Azaz, a társadalmi alrendszerek átalakítására, megújítására tett erõfeszítések okait gyakran nem a valós tények tükrében, hanem az ideológiák szintjén próbálják a társadalom számára megmagyarázni, eladni.

Ez a gyakorlat - aminek most mi is közvetlen részesei vagyunk – független az éppen meglévõ politikai rendszer típusától. Ahogy azonban egy-egy reform valós vagy feltételezett következményeivel szép lassan szembesülnek az érintett társadalmi csoportok, úgy növekedhet a reformokkal szembeni ellenszenvük, illetve ellenállásuk is.

- A fenti magyarázat analóg az egészségügyi reformmal is?

- Pontosan. Azzal a különbséggel, hogy az egészségügyön belül zajló változtatásoknál a szereplõk azonosításának problémái miatt még nehezebb a tisztánlátás. Ennek egyik oka az, hogy e reform során ideológiákat kommunikálnak. Ennek persze nem biztos, hogy tudatosan a tényleges, adott esetben fel sem ismert érdekek leplezése a célja, de E taktika szükségszerû következményeként mindenképpen azt a látszatot keltik, mintha álcáznák a számos érdeket sértõ valós helyzetet. Ez az oka most annak, hogy talán indokolatlanul nagy felhajtás tapasztalható az egészségügyi reformok körül.

A gond az, hogy a vita nem a tényeken folyik, igazából nem tudjuk, mirõl van szó pontosan. A helyzetbõl fakadó bizonytalanság, illetve bizalmatlanság egyértelmûen politikai hiba, de ezt a bizalmatlanságot az elmúlt évtizedek alatt sikerült megalapozni.

A reformokkal kapcsolatos ilyen hiba elkerülhetõ lenne akkor, ha a mindenkori politikai elit megfelelõ színvonalon dolgozna, az amúgy elkerülhetetlen reformok folyamatát ügyesebben menedzselné. Hangsúlyozom tehát: nem a változtatással van baj - ezt kell tenni, mert reformkényszer van, a fennálló helyzet finanszírozhatatlan – hanem azzal, hogy a megkezdett folyamat mögül hiányzik a magukat érdekeiben sértettnek érzõ társadalmi csoportokra irányuló, valós tartalmú hatékony kommunikáció.

A „blabla" pedig, amit nekünk akár a szakmai csoportok (az orvostársadalomtól a gyógyszerészekig), akár a politikai elit egyes csoportjai tényként akarnak eladni, az jól felismerhetõ csoportérdekeket szolgál. A reform megfelelõ menedzselésének hiánya okozza azt a helyzetet, amit most tapasztalunk. Az pedig, hogy egyszer az egyik érdekcsoport, máskor a másik érdekcsoport vonul ki – a lakosság bevonásával –, vagy áll a kórház elé tüntetni és utasítja el a reform-javaslatokat, sehova nem vezet.

Nálunk sajnos ez a játék kezd egyre primitívebbé válni. A szomorú az egészben azonban az, hogy ezeknek a méltatlan játszmáknak az árát, bárkiknek az érdekei is érvényesüljenek a végén, a társadalom, vagyis mi valamennyien fizetjük majd meg.

- Miért van az, hogy amíg a más területeken zajló reformok külön célcsoportokat mozdítanak meg, addig az egészségügyben elindított folyamat úgy tûnik egységes hadrendbe képes állítani a társadalom valamennyi rétegét?

- A látszat valóban egységes ellenállást mutat. Ez azonban nem biztos, hogy valójában így van. Azt fel kell ismerni, hogy ebben az úgynevezett egészségügyi reform–csetepatéban legalább három, belsõ összetételét tekintve meglehetõsen heterogén csapat játszik. Az egyik csoport az egészségügyi ellátás mûködtetésében így-úgy részt vállaló szakmai csoport, akiknek mostanában nagy nyilvánosságot kapott álláspontja a reformmal kapcsolatban itt-ott bizony nehezen védhetõ. És persze e játéktéren ott vannak az ellátást igénybe vevõk (betegek, potenciális betegek, azaz maga a társadalom) akik helyzetükbõl adódóan képtelenek megfogalmazni ebben az ügyben a saját érdekeiket, ezért, képletesen szólva nem is õk beszélnek, inkább helyettük beszélnek.

De ebben a „reform-játékban" részt vesz egy harmadik csoport is, ez pedig a mindenkori a politikai elit, illetve e heterogén csoport mögött álló, és e kérdésben érintett gazdasági szereplõk. A politikai elit csoportjainak pedig számos szórt érdeke – amely lehet politikai és anyagi is – fûzõdik a reformokhoz az egészségügyi ellátórendszer teljes átalakításához, vagy éppen fordítva: annak megakadályozásához. Ezen túl szintén nem elhanyagolható szempont, hogy a politikán belül sok az orvos, akik jó helyeken, jó beosztásokban dolgoznak. Nos, az imént felsorolt érdekcsoportoknak az érdekütközését látjuk most.

Ráadásul nem tényekrõl folyik érdemi vita, hanem mellébeszéléssel, jó esetben ötleteléssel próbálja mindkét tábor elmagyarázni a társadalomnak, a betegcsoportoknak, miért lesz jobb nekik, ha pont õmelléjük áll. Ez a taktika pedig megosztó, nem kooperatív, és újabb konfrontációhoz, további elbizonytalanodáshoz vezethet, miközben továbbra sem érti a beteg, vajon miért lesz jó számára az egészségügyi reform. Egyelõre az egész ügyrõl annyi sejthetõ, hogy lesznek olyan betegcsoportok, amelyeknek sérti az érdekét, mások számára viszont akár elfogadhatóvá is válik a koncepció – de ez eddig is így volt.

Minden, a játszmában szerepet vállaló csoport, „beszélõ", egy célban közös: maguk, saját álláspontjuk mellé akarják állítani az ellátást igénybe vevõ, de a reformok okait, mibenlétét és várható következményeit tekintve meglehetõsen alultájékoztatott társadalmat. Éppen ezért szomorú, hogy a most zajló érdekérvényesítõ küzdelemben, bár mindenki a nevükben beszél, az ellátást igénybe vevõk, azaz maga a társadalom nem igazán releváns, holott neki kellene a leghangosabbnak és a legszervezettebbnek lennie, mert a reform az õ bõrükre, az õ zsebükre megy. Sajnos nincsenek, és a dolog természetébõl adódóan nem is lehetnek komoly érdekérvényesítõ képviseleteik. (Gondoljunk bele, többségünk szerencsére csak „szituatív" módon beteg.)

Fel kell ismerni azt is, hogy az egyes betegcsoportok érdekei, ellátással szembeni igényei olyan mértékben diffúzak, hogy szinte lehetetlen ezen a területen egységes érdekeket megfogalmazni. Azt azonban hozzátenném: van, amikor jó is, hogy ezek az igények nem teljesülnek, hiszen az állampolgárok igényei végtelenek lehetnek, de még a nálunknál sokkal fejlettebb országok is csak a népesség egészségi szükségleteinek kielégítésére reagálhatnak.

- Pédául?

- A népesség elöregedésével, a területi egyenlõtlenségekkel magyarázható, hogy a háziorvosi rendelõk betegforgalmának nem kis részét azok a páciensek teszik ki, akik elmagányosodásuk miatt elsõsorban „mentális gondokkal" keresik fel a doktort. Ezek olyan társadalmi csoportokban élõ emberek, akiknek szinte már semmilyen kapcsolatuk nincs a „külvilággal", számukra az ellátásban való részvétel egy fajta szociális köldökzsinórt jelent a társadalomhoz. Azért járnak rendszeresen a rendelõkbe, mert ott legalább valaki meghallgatja õket. Ilyen motivációkkal való megjelenésükkel fokozzák a zsúfoltságot. Ez pedig zavarja azokat a betegeket, akik konkrét panasszal érkeznek, s mielõbb szeretnének túljutni az orvosi ellátáson. Ebbõl a triviális példából is látható, hogy az eltérõ igénybevételi motivációk, a kapcsolódó érdekek már a rendelõ küszöbén ütközhetnek.

De gondolom bárki kapásból több olyan problémát is tudna említeni, ami jelzi, hogy a rendszer mûködésével bajok vannak. Az egészségügyi ellátórendszer jelenlegi formájában nem felel meg a vele szemben támasztott társadalmi igényeknek. Adott tehát egy rendszer, ami mára oda jutott, hogy miközben nyeli a pénzt, a hatékonysága összességében nézve messze alatta marad a kívánalmaknak.

- Gyakran hallani a kormányzat reform-kommunikációjában az igazságosabb jelzõt. Létezik-e egyáltalán igazságos ellátás egy piacgazdaságban?

- Az igazságosság, mint fogalom hangoztatása csupán ideológiai, politikai összefüggésekben értelmezhetõ. Az egészségügyi ellátórendszer átalakítása kapcsán célszerûbb volna hatékonyságról, szolidaritásról, méltányosságról beszélni. Ha lennének ennek a társadalomnak az ellátórendszerrel konszenzusos alapon megfogalmazott alapértékei, akkor azok ilyenek lehetnének, mint a már említett méltányosság, vagy társadalmi szolidaritás. Éppen azért lenne célszerû e két jelzõ használata, mert mindig lesznek olyan társadalmi csoportok, akik rászorulnak a méltányos gondoskodásra, a társadalom szolidaritása nyújtotta támaszra. A kollektív felelõsségnek ugyanis a mi társadalmunkon belül is mûködnie kellene.

- Letolható-e vajon az egészségügyi reform az emberek torkán?

- A kicsit erõsnek ható kérdés sajnos jól tükrözi az egészségügyi ellátórendszer reformját körüllengõ hangulatot. A mostani helyzetet a kisgyerek és a csukamájolaj esetéhez hasonlítanám. Az említett készítményt minden gyerek egyformán utálta, ám a saját érdekében bizony le kellett nyelnie. Az persze már más kérdés, hogy a megetetésre milyen módszereket választott a szülõ. Ordított–e a gyerekkel és erõszakosan a szájába nyomta a csukamájolajat, vagy kedves meggyõzéssel, okos érvekkel próbálta rábírni a gyermekét a gyógyszer bevételére. Nos, e fenti analógia érvényes a társadalomi reformok megvalósítása területén is. Amennyiben a mindenkori politikai elit alkalmas feladatai ellátására, jól menedzseli, és emellett még felnõttként is kezeli a társadalmat, õszintébben kommunikál, õszintén feltárja a változtatások szükségszerûségének az okait, akkor biztosan jóval elõbbre lehet jutni minden reformkísérletben.

2007-02-16 15:17 Forrás: Weborvos Erdei Éva